Régi fényképeket nézegetve...

Körülvesz a magány, fájdalom, félelem...

És az álmos falakon belül, nagy lett a csend...

Mert csak a magány szűköl idebent...

Csak a magány sír, zokog, kiabál...

Csak én hallom, aki csendben csodára vár...

Csöndben, csak csodára...

Csak bátorító szókra, tán semmi másra...

Vagy titkon azt remélve, valaki jön...

S kitárja karját, nyíltan felvállalt...

Feléd, kinyújtva ölelésre…

Vagy nem tudom, lehet csak egy mosoly lenne az...

Vagy valaki aki csak meghallgat... 

S utána csak összekulcsolja, a kezét érted...

Bárcsak értenék ezt az emberek...

Mit jelenthet, egy szócska is nekem...

Bárcsak kiolvasnák a sorok között, azt...

Amit nem tudok, szóban leírni, kifejezni azt...

Szó nélkül vagyok, már írni sem tudok...

Most már érzem... fáradt vagyok...

S fáradt szemeimen, bukdácsol az álom...

Most már megyek...

Azt remélve, álmomba átélhetem a csodát...

S amit nem adhat meg az élet...

Tán elhozza az álom, majd odaát...