Veled most megosztom, néha boldog voltam,
De kevés alkalom volt, mikor nem kínlódtam...
Egyedül tengődtem, árva gyermek voltam
Beteg ágyamon, egyedül kínlódtam…
Elárulom ma neked, hogy nehéz volt az életem,
Hogy sokszor úgy éreztem, nincsen miben hinnem...
Hogy százszor kétségek közt, vergődött a szívem
Mert elvesztettem hitem, reményem...
Megsúgom füledbe, volt, hogy én is bíztam,
De amikor csalódtam, bánatom mindig leírtam...
Érzelmek mezején, időztem sokat,
Magányosan, jártam elhagyottan...
Elárulom azt is, olyan sokat sírtam,
Annyi fájdalmam volt, sokszor alig bírtam...
Azt is elmondom most, néha elfutottam
Ezer gondom elől, messze elszaladtam…
Annyiszor jajveszékelt lelkem, meggyötört a szívem...
Elpárolgott kevés, gyenge életkedvem,
Ablakomon sokszor kinéztem, de nem volt semmi kedvem,
Mert e zajos világban, soha nem találtam helyem…
Fájó gyötrelmeket rejteget a múltam,
Többször belefáradtam, porba hulltam...
Életem napján, törtek rám érzések,
Mert kínoztak kérdések...
Tudod, mondhatom, hogy nem fáj semmi,
Csak épp megszakad a szívem...
Mondhatom mosolyogva... hidd el, boldog vagyok,
Csak lelkemet marcangolja, a sok fájó emlék.
De volt egy nap, mikor Isten megkeresett,
Beteg ágyamon megfogta a kezem...
Kérte ad át a szíved Nekem,
Enged meg, hogy törődjek veled...
Ekkor felragyogott a szemem, minden fajdalom rólam lepereg,
Öröm, békesség, hit beköltözött életemben...
Felcsillant a remény, hiszen a Menyei apukám szeret engem,
Ez az érzés, megváltoztatta életem...
Most már mondhatom boldog vagyok, velem van Istenem!
